Sose kérem többet

Hogy miből lettünk és mivé leszünk,
Ugyan, ki tudhatja?
Nem vagyunk talán puszta
Por és hamu,
Ember-alakú
Pusztító, hálátlan lények...
Én nem!
Én a létem
Roppant módon féltem,
Holott azt sem tudom, valójában
Miből áll, mi valaha fennakadt
Eme csontok
Izmok
Szervek hálójában...
Talán nem hull szét
Nélkülük a lét.

Talán ér valamit,
Amit teszek,
És lesz finom illatú bőr,
Melyet simíthatnak ezek
A vigasztalan kezek,
Míg attól rettegek,
Hogy újra megéget,
Ha nem vetek véget
Érintéseim sorának
Hirtelen,
Messzire lökve őt kegyetlen,
Húsba maró ujjaimtól.
S míg engem mardos a kín,
Legalább ők legyenek
Utólag is boldogok
Jövőjük békés tájain.

Életemnek sora
Hajléktalan szívek
Menedékotthona.
Rájuk találok,
Vagy ők hívnak talán,
Egy elmosódott árnnyal
Agyam omladozó falán,
Mert reményük táplál
Engem,
Ki maradok számkivetetten.

Tudta valaki, hogy ez lesz belőlem?
Hogy valaha fájni fog
Legnagyobb vágyam,
Ha rágondolok napomnak egy
Fáradt pilanatában?
Hogy eljutok egy pontra,
Hol már semmi sem csak vicc...
A butaság, kontra
Hatalom harcai
A szemünk előtt nőnek
Haborúkká... lőnek,
És meghalnak, és félnek,
És már csak bújva élnek,
És megváltást remélnek,
Nekem meg szól valaki,
Hogy most segítsek!
De nem teszek semmit...
Röpke alaki
Változás, amin átmegyek.

Én most is reszketek.
Valami ráz, hogy ébredjek,
Vagy csak testem szövevényéből
Akar szabadulni énem?
De nem hagyom, én nem!
Már biztos vagyok benne,
Holnap elsápadok
Szavaim láttán,
Mert most vagyok
Saját elmém határán;
Engem lassan
Őrületbe hajszol,
Ahogy rádszámolnak:
Egy-két-há, s máris alszol.
Nem vagy magadnál,
Azt teszed,
Mit megtagadna
Józan eszed;
Ordíts már, hogy segítsek!

Hogy akaratodból
Erőt merítsek
És ne maradjak
Eretnek,
Kire utálkozó szemek
Merednek,
Mert magát tagadja meg.
Most az egyszer
Te légy támaszom,
Örökké keresett válaszom,
Egyetlenegyszer!