Valami van a levegőben

Ki az utcákat rója,
És szeme folyton lába előtt jár,
Vagy az, kinek tekintete az eget szántja,

Gondol-e arra, miben él,
Mi minden veszi körbe,
Mit nem vesz észre önmagában,
Ha belepillant a tükörbe?
Sejti-e, hogy nincs egyedül,
Akkor sem, mikor nagyon menekül,
És elrejti őt egy sötét szoba;
Talán tündérek temploma
Az a sarok, mit
Napról-napra átlép.
Nem véletlen, ha egy árnykép
Megvillan a falon hirtelen,
Majd szétfoszlik,
Akárha semmi sem lett volna
Emberünk szemének sarkában
Saját könnyein kívül.

Most nem kérdés, hogy hiszi-e vagy sem,
Levegőt vesz, és mozog,
És él,
Hát feje bármerre forog,
Szembetalálja magát
Démonaival
Vagy a máséival
Angyalokkal
Szellemekkel
Ki tudja mikkel
Nevenincs, létevan lényekkel
És ködtestükbe vág keze,
Megüti fülét létük finom nesze…
Belőlük van és általuk van.
Testének apró sejtjei
Vajon mitől növekszenek,
Mi indítja el a folyamatot,
Mely velejéig mindent áthat,
Azt is, mit senki sem láthat?

S tüdején át vérébe ivódik
Szívéig kígyózik
Agyát is átszövi végül,
Minden szövetébe beépül
Mindenkinek,
Idegek szálain át
Viszi az energiát
Rajtunk keresztül
Földből égbe,
Fényből a sötétbe
És vissza, újra,
Körbe visz az útja.

Ahogy pulzusod diktálja iramát,
Úgy folyik rajtad
Újra át meg át.

Már magzatként
Benned élt,
Vérkörök áramain át
Hozzád is elért,
S utolsó lélegzeted is
Áthatja majd;
Édesnek fog tűnni akkor
A levegő,
Kegyetlenül édesnek,
Hogy ne érezd
Tested halálának
Keserű ízét.

Talán arcát is meglátod,
Ha oly nagyon csodálod
Erejét, hogy megérdemled,
Mielőtt elpattan
Agyadban egy ér;
Az a fontos:
Szeretned kell őt, mert elkísér.

„percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat”

/Nemes Nagy Ágnes/