Őseim hagyatéka

Úgy éltem itt eddig:
Nem is gondoltam soha,
Hogy bármi drága kincs
Az én kezemben volna.
De szemem most felragyog,
Mert tudom, gazdag vagyok,
Hisz rám hagyták életük
A valaha élt nagyok.

A magas fáim lombját
Az én szelem fújja,
A folyóimat az én
Esőm kelti újra,
Az én sötétem hull le ránk
Éjnek idején,
S mi évezredek óta itt van,
Minden az enyém.

Enyémek a regék,
Melyek hős alakjait
Ámulva csodálom,
Holott nem tiszteli itt
Most már senki őket,
Én mégis érzem azt,
Hogy ősi hatalmuk
A véremben marad.

S kik mondják most, hogy messze már
A puszták büszkesége,
És messze futnak innen
Egy szebb, jobb, új vidékre,
Majd felsírnak az égig,
Ha lelkük meghasad,
Mert nem lesz helyük többé
A felhőim alatt!

Csak én hallom hajnalban
A vadludak szavát,
Kik visszatérnek hozzám,
Mint hűséges barát,
És én várom a reggelt,
Mikor napom fénye költ,
Hogy talpam alá bújjon
A puha, meleg föld.