Az erdőjáró meséje
Valami pattant az őszi, csípős hidegben. Az avar belezördült, ahogy egy méretes ág rázuhant, megtörve a környék hajnali csendjét. Szél rázta meg a fák deres koronáját, amelyeken itt-ott még száraz levelek reszkettek. A tölgyfa halkan, érdesen felnyögött, majd sóhajtott egyet hosszan. A platán a járdára dobott egyet termésének labdácskái közül, aztán fázva húzta össze magát, hogy még a kérgéről is lepattant néhány darabka.
- Széééél... – suttogta a platán - elég máááár...!
- Ssshhh! – válaszolt rá a mindig nyugodt tölgy. - Örülj a napnak inkább... élvezd a melegét!
-Hiszen a te koronád is szakadozott rég... nem segít azon a napsugár.
- Türelmetlen lettél, és kapzsi. Azzal kell boldoggá lennünk, amink van.
Egy újabb szélroham most levelek tömkelegét sodorta le mindkét fáról. A platán dühösen zörgette ágait, de a tölgy kitárulkozott a levegő sebes áradatának, s mint ahogy egy finom hölgy rózsaszirmokat hint a víz tetejére, úgy engedte el magától leveleit.
- Könnyelmű vagy – szólt a platán dacosan.
- Te pedig önző – felelt a tölgy. - Emlékezz, mit tanultál a nagy öregektől: a levél, mely ősszel lehull, az táplál majd tavasszal, abből fakadnak új hajtásaid, száraz barna koloncok helyett friss zöld levelek lengedeznek majd minden ágadon.
- S ha mégsem? Ha messze hordja tőlem a szél az összeset?
A tölgyfa mosolygott, majd így válaszolt:
- Akkor meghálálják neked a távoli gyümölcsösök; fehérben vagy rózsaszínben pompázó, cseresznye-, mandula-, és almaillatú szirmokat küldenek a tavaszi szellővel.
A tölgy felől szakadozott recsegés hallatszott, míg vastag kérgéből végül levált két tenyérnyi darab, és előbukkant alóla egy mohazöld szempár. Álmosan pillantgatott körbe a rézvörös erdőn, melybe friss, élénksárga sugarak szöktek; a keskeny gyalogút feketéjén most fagyott harmat csipkéje fehérlett. Megcsodálta a közelben csillogó tavacska szinte tükörsima felszínét, és ennyit súgott maga elé, szinte hangtalanul, csak a szája mozgott:
- Szééép...
Ráért gyönyörködni, ráért meghallgatni a gondolatait: nem kellett új rügyeket hajtania, minél tovább nyújtózkodnia a gyökereivel, hogy friss vízhez jusson, nem kellett igyekeznie, hogy terebélyesedjen, hogy tetsszen az arra sétálóknak; mindezzel teljesen ráért tavaszig.
- Te könnyen beszélsz – szólalt meg újra kötekedve a platán - téged mindenki tisztel a termésedért. Minden évben kijönnek a gyerekek, hogy összeszedegessék azt a rengeteg makkot, amit elhullatsz, aztán aranyos kis figurákat kszítenek belőle, azzal dicsekszenek otthon a szüleiknek, és persze, hogy nekik is tetszik. Én tudom, hallottam, amikor egy kisfiú mesélte az anyukájának. Ráadásul még az állatoknak, a madaraknak is marad belőle. Téged szeretnek, és tudják, hogy nélküled más lenne minden.
A platán elhallgatott. Talán a tölgy válaszára várt, de az továbbra is csak mosolygott, arcát a napba tartva. Egy-két csendes perc után folytatta:
- Az én terméseim: haszontalanok, nem kellenek senkinek. A gyerekek is csak rugdossák maguk előtt, az állatok sem laknak vele jól... az a sorsuk, hogy összetapossák őket a járókelők... fölösleges az egész.
A tölgy türelmesen válaszolt:
- Míg az én terméseim egyetlen magocskát rejtegetnek, addig a te labdáidban százszorta több mag van. És látod, ha a makkokat fölszedik a gyerekek, mekkora esély van arra, hogy abból a néhányból, amely véletlenül ott marad, és az erdő állatai sem kutatják ki éles szimatukkal, valaha kinőjön egy új tölgyfa? Ezzel szemben a te apró magjaid belekapaszkodnak a szélbe bolyhos vitorláikkal, mint a pitypang fehér ejtőernyői... és csak messze, nagyon messze érnek földet. Háborítatlan területekre hullnak, melyekre ember még sosem tette be a lábát, és ott befészkelik magukat a puha földbe. A hó betakargatja télre a fagy elől, majd amikor tavasszal megcirógatja a langyos eső, előbújik, és csak nő, cseperedik, egyre magasabbra. Ki tudja, hány csemetéd van már országszerte? Kérdezd a madarakat, hátha hírt tudnak adni róla.
Ekkor hangos roppanások hallatszottak a szomszédjukból: a gesztenyefa ébredezett jóleső nyújtózkodással.
- Jó reggelt! – köszöntötte a két másik fát.
- Neked is! – válaszolt barátságosan a tölgy.
A gesztenye pilláin harmatgyöngyöktől csillogó ökörnyál lebegett, úgy tekintett körbe a kora reggeli erdőn.
- Szép napunk lesz ma – mondta – sehol egy felhő az égen.
- Csak várjuk ki a végét – morgott vészjóslóan a platán – meghozza még az esőfelhőket délutánra ez a haszontalan szél.
- Hagyd már! – dorgálta biztatóan a tölgy, mint ahogy a szomorkodó gyereket szokás. – A szél nem mindig van ellenünk. Hallgassátok csak: valahol feketerigó énekel!
Jó ideig mindhárman a madárdalra figyeltek, hanem amikor a platán megunta, az ég felé emelte tekintetét, hogy meggyőződjön róla, valóban olyan tiszta-e az ég, mint ahogy azt a gesztenye megjegyzte. Szeme csakhamar lesiklott a tölgy sudár termetére: vastag ágai millió kisebb gallyá váltak szét, s a platán arra gondolt, milyen hatalmas árnyékot tud vetni a tölgy nyaranta ezzel a terebélyes koronával. Addig csodálta őt, míg végül megakadt a szeme valamin.
- Mondd, - törte meg a hallgatást a platán, őszinte kíváncsisággal a hangjában – hogy csinálod azt, hogy az a magas ágad még mindig zöldell?
A tölgy egy pillanatra meglepődött, aztán villámgyorsan visszatért az arcára a tőle megszokott, elégedett mosoly.
- Azok nem az én leveleim – így válaszolt.
Jobb szeméből, melyet a platán már aligalig láthatott, szinte észrevétlenül kigördült egy borostyánsárga gyantacsöpp. Alighogy megcsillant rajta a napfény, a fa vastag kérge már be is itta.
A gesztenye mégis észrevette azt a cseppecskét. Ábrázata elkomorodott, és tekintetét mélyen az avarba fúrta. A platán ezt látva kérdőn nézett a gesztenyefára, mire az fájdalmasan annyit mondott:
- Fagyöngy.
S ahogy ez a szó elhagyta vastag, száraz ajkait, ötujjú, vörösesbarna levelei összerezzentek.
A platán elszégyellte magát; sokáig nem is mert ránézni se a tölgyre, se a gesztenyére. Valami furcsa borzongást érzett a kérge alatt, ami sehogysem akart megszűnni. Zavarában össze-vissza beszélt:
- De... a... de hogyha jönnek a gondozók, akkor levágják azt az ágadat, és minden rendben lesz, nem?
- Nem – bólogatott a tölgy. – Nem foglalkoznak vele, ahogy neked... nektek sem kellene. Én se bánkódom miatta.
- Irigyellek – szólalt meg a gesztenye – én képtelen vagyok megbarátkozni a gondolattal.
A tölgy nagyot sóhajtott, majd hosszú beszédbe kezdett:
- Százhatvan éves vagyok. Mindig is áldottam a sorsot, hogy ilyen helyre vetett, ahol sosem vagyok szűkében a fénynek, és nem kell a poros város benzingőzös levegőjét szívnom. Lám, megkaptam. Hagytam, hogy gyerekek csimpaszkodjanak az ágaimon, mert szerettem hallgatni a nevetésüket. Eltűrtem, hogy a szerelmesek belevéssék a nevüket a törzsembe, mert jól esett látni, ahogy boldogan bújnak össze az árnyékom alatt. Tápláltam az erdő lakóit, otthona voltam ki tudja hány száz madárnak és bogárnak, s most otthona leszek ennek a növénynek is. Elégedett vagyok; megtettem, ami tőlem telt, s ha a makkok, melyeket rengeteg éven keresztül hullattam, nem is keltek ki, most mégis elmondhatom, hogy lesz valami, ami az én testemből sarjadt. Ennél többet nem kívánhatok.
A tölgy ekkor ránézett a két másik fára – mert eddig végig a tó vizét bámulta – s harsogó, jóleső kacajban tört ki. A platán még sosem hallotta őt ilyen felhőtlenül nevetni, de jó volt, nagyon jó volt így látni. Attól kezdve a platán emlékezetében csak ennek a vidám tölgynek a képe maradt meg; ha megpróbálta magában felidézni, milyen volt a tölgyfa, amikor néhanapján elszomorodott, nem sikerült neki.
Lassan felébredt a város... hallani lehetett a villamos csilingelését valahonnan a távolból. Vonatfüttyöt hozott a szél, de kerekeinek kattogását már elnyelte az autók motorjának zaja, a nappal többi zsivajával együtt. Madarak szálltak a város másik végéből az erdő felé. Ketten épp a platán ágain pihentek meg, s arról csiripeltek fürgén, milyen csinos kis facsemetéket láttak az északi dombok lábánál, amelyek szakasztott úgy festettek, mint ez a fa. Gyerekek jöttek nehéz táskákkal a hátukon. Botokat szedtek fel a földről, azzal játszottak, amíg elértek az iskoláig. Eszükbe sem jutott ránézni a három fára, míg azok csendben figyelték őket. Most már mindhármuk mosolygott: a gesztenye is, a tölgy is, a legszélesebb mosoly azonban mégiscsak a platán fiatal, sima arcán húzódott végig.
2008. december 28.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
