Lángok zarándokútja
Amikor odaértem,
Felhő sem volt az égen.
Fülemet halk zene ütötte meg,
S éreztem, ahogy a lelkem remeg.
A fákon
Régmúlt korok levegője ült
Az ágon.
Levelük az illatát beitta,
Alattuk az úton a múlt fényes pora
Lapult lázadón.
A tavon
Gyönge szél ringatott egy halom
Nádat,
Fáradt
Karjával a vizet
Simítva álmodón.
Félek,
Sosem lesz elég az ének;
Táncot akart járni szemem,
Cikázót, vadat,
Mikor elragadott engem
Az a bódult pillanat,
S megláttam szemének
Fekete párját a távolban.
S akkor egyszerre
Úsztam mámorban,
S míg eszemet vesztetten
Izgalomtól reszkettem,
Vége lett mindennek.
Mozdulni ő sem mert.
Mellettem a fűben
Száraz levél hevert,
S hol arra pillantgattam,
Hol felemeltem fejem.
Elfogott a félelem,
Hogy ha
Most
Nem,
Akkor legközelebb mikor?
…és ült arcunkra széles vigyor:
Az őrület vigyora.
Hogy megérintsem?
Lehetetlen.
Titkunk másé nem lehet.
Miért vár mégis
Tőlem mást, mint
Perzselő tekintetet?
Lábam indult volna,
De ha
Egyszer eszem visszahúz…
Saját magam börtönében
Vagyok láncot tépő túsz.
Tényleg
Megbabonázott végleg
A sípok szava,
A dobok ritmusa,
A Sárkány rítusa,
S hogy a tűz melege
Arcomat simogatta…
A szörnyeteg lángolt,
S alatta
Cikáztak a fények,
Mint vízi tündér-lények.
Reszketett a tó tükre,
Reszketek vele örökre,
A józan eszem elmehet,
De feledni… azt nem lehet!
Hogy valahol
Ember-százak közt
Ott van velem,
Mint rejtett, sokadik elem,
És engem kutat szeme
Zúgó, hömpölygő ember-áron át,
És én félek.
Élek.
Emelem kezem,
S mosolyra húzódik a szám.
És az égen, lám,
Lampionok folyama tart
Egy ismeretlen cél felé.
Két oldalt a part
Maga a fekete éj.
Kívánság-lidércek libegnek a
Horizonton át,
S köztük az én vágyam:
Őt kívántam.
Hogy érezhessem még az illatát.
2009. november 6.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
