Gyöngyöktől csillogó

Hát tényleg boldog vagy?
Elértem végre...
Felsiklik tekintetem az égre,
Hogy a nyugodt,
Mozdulatlan feketeséget
Magába igya.
Csillag sem pislákol,
Csak a száraz, bozótos táj
Rohan gyorsan tova.

(Néhány órája még nálad voltam...)

Most cipősarkak koppannak a porban,
Leszáll, majd fel
Egy-két ember,
S már robogunk is újra.

(Jó volna, ha itt lennél!)

Beleborzongok, ahogy
Arcom a hűs üveghez ér...
Csak az ablaknak fordulva
Csendben merengeni,
Ahhoz van most kedvem.
Valami újszerű,
Édesen szomorú
Hangulatba estem.
Még fáj, hogy nem ölelsz,
De szavaid,
És érintésed emléke
Mosolyt csalnak
Szememnek s számnak szegletébe.

Szeretem lényed minden kis darabját,
A felnőtt férfitól a kisgyermekig,
S hogy tiszteled, miből
Emberré lettél:
Hogy a szél szavára,
A fák suttogására,
A tűz pattogására,
Földanya hívására
Szíved érzelmekkel telik;
A levelekkel fájsz te is
A kegyetlen viharban,
Ha eső korbácsolja őket
Szakadtra az avarban.

(Úgy simogatnám már
Álmodó homlokodat!
Hogy tűnjön el elmédnek
Legmélyéről is minden
Rettegő gondolat...)

Mellkasomnak s tenyeremnek bőre
Még arcod melegének őre,
S ajkamon is a te ajkadat érzem,
Holott már csak

Ujjaim simítják

Vigasztalanul...
Elkap a hiányérzet, ahogy
A tükörképemet nézem.

(De miért kavarognak a fények?
Miért reszket most a táj?
Egy könnycsepp gurul ki
Nyugtalan szememből,
S lám, a mozgás megáll.)

Én láttam csak akkor

Harmat-gyöngyöktől csillogni
Fekete szemedet...
Ha féltem is elhinni,
Most már nem kételkedem:
Köszönet szeretetedért,
Köszönet!