Csend van, csak az éjszaka lüktet,
Míg lámpák glóriája rohan
Két sorban az ablakom mellett.
Két tükör villog, a képüket
Folyton egymásnak intik:
Játékuk, hogy a keskeny
Folyosót végtelenítik.
Egyszerre csak ráköszönt
A sötétség a kinti világra;
A jéghideg ablakot elfedi
A kabin-tükörkép fátyla.
Fényszóró csúszik az aszfalton,
Mint kétszer két épp-hulló-csillag;
Nyomukban szikrákat szór az út,
S köröttük fény-pitypangok nyílnak.
(Száraz fű, csanem derékig érhet...)
Lám, egy pár kerék nyoma,
Mint végtelen párhuzamos,
Fut mélyen a semmibe tova.
Sínek rohannak vonatom mellett,
S rajtuk lopva követ minden fény,
Mint kíváncsi kígyók, kúsznak utánam:
Pikkelyük bíbor, fémes tünemény.
Ó, hogy szeretnék én is halvány fénysugárként
Melletted sétálni, követni, míg lehet,
S egy folytonos, hosszú egyenesen
Lépkedni végig, egyszerre, veled!
Hogy homlokod finom barázdáiba
Csókok magvát hintsem csöndes éjjelen,
Melyből mosoly kél, és vad boldogság sarjad,
És átszövi éned, és új örömöt terem.
Ringat a gép, hogy álmodjak még...
Hogy lényedet magamban nyugtassam.
Kiürülnek a szavak... megszűnik a lét?
S arcodra fekszik kezem lassan, lassan.
AJÁNLOM AZ OLDALT
