Szelektív értelem
Csak tágra kellene nyitnom
Átkozott mindent-látó szememet,
És tudnám, hogy vége!
Hogy most már nem lehet!
De inkább maradok vak;
Koponyám barakk,
Kőfallal kerítve,
Fölé szögesdrót feszítve,
Kapuin semmi be nem jut!
Pedig nincs más út.
A Megnyugvás felé
Csak az Őrületen át
Indulhatok,
De rettegek,
Minden ízemben reszketek
A tudattól, hogy
Félúton elakadhatok.
Mert van az a kötelék…
Acélból minden szem.
El nem fog szakadni,
Hiába vergődök,
Hiába igyekszem!
De már semmire sem jó!
Mi ez a hallucináció
Arról, hogy végül
Minden rendbe jön,
Hogy a Beteljesedés
Majd végül ránk köszön?
Te mit tennél,
Ha egy szakadékban lógnál,
Kezeden erős fonál,
S annak másik vége
Párod karjának köteléke,
És tudod, hogy zuhanni fogsz,
Hogy reménytelen,
De ott az a kötél, és
Nem akarod őt magaddal rántani?
Legalább őt hagynád életben,
Ha téged úgyis
Leránt a véletlen!
Zuhanni, zuhanni, zuhanni…
Egy aprócska termés miatt,
Mi még alighogy sarjad.
Nem különb, mint
Saját sarjad.
A te örök vágyad is ez,
De neked olyan sosem lesz,
Mert az az Övé,
És azt meg nem kaphatod.
Mástól lesz magzatod.
És ha ránézel majd gyermekedre,
Az arcán ott lesz rejtve,
Hogy selejt,
Hogy nem jó,
Nem az Övé,
Hogy kevesebb!
Hát mindent a gyümölcs tesz tönkre!
Egész fajunk egy alma miatt
Bűnhődik örökre!
Ismerem a mesét,
Tudom, hogy nem igaz beszéd,
És most mégis elhiszem.
Ahogy a búzában érik a szem,
Úgy érik meg bennem is
A vége-tudat
Szépen, csendesen.
De kimondani nem merem,
És elfogadni sem.
Csak tűröm.
Érzem, hogy jéghideg a bőröm.
Lám, könnyem sem csorog,
Csak agyam összes
Kereke forog,
De felfogni mégis képtelen
Saját végzetem.
Meghaltam most.
Vége van, tovább nem lehet.
Talán erdőnk lombja
Évek múltán majd eltemet.
|