Istennő-szindróma
Gyűlölöm, mikor istennőnek képzelem magamat,
Ki sorsok fölött dönthet
Önhatalmúlag,
Ki először föld fölé repít,
Magával ragad és úgy tesz,
Mintha el sem akarna engedni,
Majd kilométer magasból
Hajít egy pillanatról
Másikra a mélybe…
S hogy jobban fájjon,
Még kezet nyújtok neki,
De csak annyira, hogy
El ne érhessen,
S vissza ne kapaszkodhasson,
Csak térdét karcolja véresre
A kavicsokon csúszás,
S hogy epekedve nyújtózhasson
Egyre magasabbra!
Utálom nézni, ahogy
Szenved az, aki
Mellettem maradna,
De nem engedem neki,
Hagyom lezuhanni,
Hogy helyette ölembe
Mást fektethessek.
S majd őt is ellököm egyszer,
Tudom,
Csak tudnám már azt is,
Hogy kiért,
Ki epekedik
A kegyetlen „istennő”
Simogató kezeiért?
Kerülném el őt messze,
Hogy szélnek ne eressze
Karom azt a bolondot,
Ki még így is képes imádni!
Csak tudnám, mi kelti
A csalfa látszatot?
Gomolygó füstöt fúj tán
Egyetlen nap múltán
Valami hazug szellő,
S csak kecsegtető hangom hallják,
De nem látják mindazt,
Mi számomra napnál is világosabb:
Azért vagyok itt,
Hogy keserűséget szórjak szét
Hetedhét
Határon…
Utálom!
Hogy mennyire, az tán
Alkalomadtán
Kitör belőlem
Forró könnyek képében,
Hogy a nagy ritkán féltékeny
Embernek mondott lények
Nevetni tudjanak rajtam,
Mikor önmagamból kikelve
Üvöltöm, hogy „Nem akartam!”
Remélem, talán most már
Megtörik a jég,
Megtörik az átok.
Ha mégsem, úgy
Az Ég vigyázzon rátok,
És bocsánat.
|