Tengerszint feletti magasságokban

Megtalálni, meglepődni
És imádni.
Ennyi volt az egész.
Mintha a semmiből
Ragadott volna meg
Egy erős kéz,
Mely mindentől megvéd,
Tudom,
Eső sem,
Szél sem,
Fagy sem árthat nekem,
Szorításában mégis
Csak vergődöm szüntelen.

Féltem nyugalmadat.
Hogy felkavarjam
Lelked tavának
Sima tükrét,
Nem nekem való feladat.
Te is ettől félsz...
Mint két apró vízcsepp,
Reszketünk az ágon,
És nem merünk
Egy nagyot ugrani,
Nehogy a másiknak fájjon.

Rettegünk attól, hogy
Nem vagyunk elég jók.
De nézd csak:
Két harmatgyöngy
Ugyanolyan sima,
Ugyanolyan ragyogó,
Ugyanolyan tiszta.
Mi magunk vagyunk
Tükrök a világnak:
Azzá válunk,
Ami szép,
Ami fontos:
Mezők lankáivá,
Havas hegycsúcsok csendjévé,
Te madarak röpte leszel,
Tollukban a levegő meg én;
Bár kicsit torznak
Tűnhet bennünk a kép,
Ugyanúgy színes és értékes.

A többi vízcsepp meg
Sodró tömeggé válva
Nyel el mindent,
S haraguk habja
Töri meg a tükörképet,
Mi bennünk
Harsány kékek- és
Zöldekként él.
A tetején még talán
Meg-megcsillan a nap,
De a felszín alatt
Minden éjsötét.

Miért fájna hát, ha
–mint két csepp pára-
Együtt ülnénk fel
A Nap egy sugarára?
S ha le is hullunk onnan,
Elmondhatjuk bátran,
Hogy jártunk a Napnak
Fényes udvarában.

A szemedbe néztem,
És te riadt voltál.
Megsimogattalak,
És te megnyugodtál.
Ölemben fekve, láttam,
Az arcod mosolygott...
És én nem éreztem
Semmi bűntudatot.