Háború a gyümölcsösben
Szelíd almafák inganak a télben,
A szürke levegőben kapkod minden ág.
Levelük rég messze, viráguk sincsen még,
Gyökerük között aljas féreg rág.
De sorjukat tartják még nyílegyenesen,
Göcsörtös tagjuk is mind vigyázzban áll,
Hisz kötelességük ez, és mozdulni úgy sincsen
Esélyük, míg nem jön a szúette halál.
És majd mind mohón sarjadzik, hogy eligya
A környező vad erdő összes vizét;
Ki feladja a harcot, azt csattogó fejszék
Villanó éle forgácsolja szerteszét.
S csak annyit tud mindegyik, hogy gyümölcsük majd érik,
És a gondos gazda sokadmagával jő,
Hogy ellopja tőlük édes termésüket,
De mély titok marad előttük a jövő.
Mint gyermekek hada, kik fegyverrel a kézben
Hallgatják az Egy Igaz Vezér szavát…
Nem tudják, hogy miért, csak parancsból menetelnek
Bűzös mocsarakon, vad sivatagon át.
A cél az, hogy lőjenek boldogat - boldogtalant,
Hogy ne legyen más testük, mint tökéletes gép,
Ki fel sem fogja, mit tesz, és kicsit sem érdekli,
Hogy mennyi szörnyűség van, mit csak nem is sejt még.
Ártatlan lelküket vérrel mocskolják be,
Nem lesz belőlük felnőtt, ki tanul és tanít,
Ha emlékezni próbál, majd riadva döbben rá, hogy
Nem tud: kitörölték félig szőtt álmait.
És nőnek ők is, szívük vérrel telt gyümölcse
Ott érik manipulált agyuk vad ágain
S ifjú szemük nem látja: hasznot belőle más hajt!
Nem magukért sínylődnek sátruk gyűrött ágyain!
Hiszen naiv vakságba taszítja őket úgyis
Az Egy Igaz Vezér (vagy a gazda - egyre megy -)
Míg hidegben kéklik arcuk (vagy jégbe fagynak a rügyek)
És vékony lábuk (törzsük) a szélben megremeg.
|